Hitélet - Tivadar Község Honlapja

Az út felől	A töltésről

Lelkipásztor:

Hézser Enikő

4082 Gulács

Rákóczi u.

Tel.: 0645/708-692

Gondnok:

              Ifj. Gacsályi József

              4921 Tivadar Petőfi u. 51.

              Tel.: 06 30 9058 294

„Ne félj, csak higgy!”

    Visszaemlékezéseim között a mai napig él bennem egy kis epizód az életemből. Nyugodt, csendes nyári délután volt. A nagyszüleimnél voltam, akik ebéd után lepihentek, én pedig a dédmamámmal ültem a gangon, egy nagy ládán, és beszélgettünk. Lehettem úgy négy–öt éves forma, a dédi meg vagy nyolcvan. Ő beszélt akkor nekem arról, hogy egyszer majd megjelenünk Isten előtt.  Ő pedig elválasztja az embereket egymástól. A jobb keze felől állók mennek Hozzá, a mennyországba, a bal keze felől állók pedig az örök tűzre (Mt 25,31-45).
    Ez után a beszélgetés után eltelt néhány év. Akkortájt, ezeknél a nagyszüleimnél lakott albérletben egy hívő református ember. Mindig kedves volt velem, és mielőtt elköltözött a nagyszüleimtől, behívott magához, hogy adjon egy könyvet (Tipp meg a lámpája), és azt kérte, hogy olvassam el.  Lehettem ekkor tizenegy éves körüli. Elfogadtam a könyvet és feltettem a polcra a többi el nem olvasott könyv közé.
    Megint csak eltelt néhány év. Már középiskolás voltam és időközben megszerettem az olvasást. Sorra vettem le a könyveket a könyvespolcról, és olvastam el azokat, amelyeket évekig nem nyitottam ki. Így került kezembe a kapott könyv is. Bár ez inkább gyerekeknek íródott, engem mégis szíven talált, és nyitottá tett Isten felé. Így aztán később, amikor a Biblia a kezembe került, és amikor Istenről hallottam, nem voltam bizalmatlan, vagy elutasító lelkülettel a hit dolgai iránt.
    Körülbelül egy évvel később megkérdeztem az egyik iskolatársamat, hogy az ebédlőben mit csinálnak evés előtt az asztalnál, amikor lehajtják a fejüket? Ő ekkor elmondta, hogy imádkoznak. Ez azonban nem maradt annyiban, hanem elkezdődött egy hosszabb ideig tartó beszélgetés Isten dolgairól. Szinte minden este együtt mentünk haza az iskolából, és eközben volt bőven alkalom arra, hogy feltegyem neki a kérdéseimet Istennel és a Bibliával kapcsolatban.
    Már nem emlékszem arra, hogy miket kérdeztem, és hogy ő miket válaszolt, csak arra, hogy egyszer azt mondta, hogy kezdjem el olvasni a Bibliát. Meg is mondta, hogy a Márk evangéliuma 5. rész 36. versét olvassam el („Ne félj, csak higgy!”).
    Nem tudtam, hol keressem a megadott részt. Nem tudtam, hogy a megadott számok mit jelentenek. Mindent neki kellet elmagyarázni. (A Bibliával kapcsolatban különben nem volt jó élményem eddig a pontig. Azt hiszem, hogy ez előtt csupán egyszer került a kezembe, mégpedig egy iskolai házi feladat kapcsán, ami az volt, hogy a húsvéti történetet kellett elolvasnunk. Elmenetem akkor a könyvtárba és kértem egy Bibliát, amiben megkerestem a kijelölt részt és elolvastam. Emlékeim szerint nem sokat értettem belőle. A Biblia világa teljesen ismeretlen volt előttem.)
    A rossz élményekre ekkor nem emlékeztem. Sokkal inkább kíváncsiság volt bennem, és kikerestem otthon a Bibliában a megadott igeszakaszt. Elolvastam, és tudtam, hogy a barátom a „Ne félj, csak higgy!” mondatot szánta nekem üzenetként a kérdéseimre. Én azonban nem tudtam magamra érteni, hanem elkezdtem keresni azt, hogy ki mondta, kinek mondta, és miért mondta?
    Nem tudom, hogy pontosan mire jutottam, de azt tudom, hogy innentől kezdve elkezdtem olvasni a Bibliát. Egy idő után minden este olvastam. Ezzel feküdtem le aludni. Szépen sorban elolvastam az Újszövetség nagy részét, a Zsoltárokat és egyéb részeket is.
    Miközben olvastam, gyakran gondoltam arra, hogy vajon mit szólnának a barátaim, a „fiúk”, ha látnák ezt. Valószínűleg nem nőnék a szemükben. Nem adna nekem „rangot” közöttük. Sokkal inkább szégyellnivalónak éreztem ezt. Mégis olvastam.
    Egyrészt azért, mert nem szeretem félbehagyni az olvasmányaimat, másrészt azért, mert úgy gondoltam, hogy jó lesz az általános műveltséghez a Biblia ismerete. Azonban egyre többször azért, mert éreztem az igéből egy tisztaságot, romlatlanságot, ami magával ragadott.     Nagyon vonzott az, amit Jézus mondott, és aki Jézus volt. Azt hiszem, ez volt az, ami végül is legyőzött mindent, ami a hit ellen szólt bennem, ami félelmeket keltett, vagy ami haszonszerzés volt bennem a Bibliával kapcsolatban.
    Elkezdtem imádkozni is. Kezdettől fogva imádkoztam a családomért, azért hogy legyen feleségem, és hogy az érettségim sikerüljön. Az imádkozáskor nem éreztem semmit, ami nagyon zavart. Ezért aztán megpróbáltam elképzelni, hogy Jézus lábainál vagyok. Ez jó volt.
    A baptista gyülekezetbe az iskolatársam hívott el, akivel minden nap beszélgettem. Valójában minden nagyon idegen volt akkor ott nekem. Mint egy másik világ. Nem emlékszem arra, hogy az igehirdetés vagy az énekek nagy hatással lettek volna rám. De tudtam, hogy ide kell járnom. Azok közé, akik hisznek. Valójában egyetlen dolog volt nagy hatással rám, mégpedig a Biblia. Ennek az ereje volt az, amely nagyobb volt mindennél. Nem fogalmaztam meg tudatosan, de a szívemben elhatározás született, hogy Jézust szeretném követni mindenben.
    Ennek az elhatározásnak volt az a következménye, hogy négy év harag után meglátogattam a nagyszüleimet és kibékültem velük. Továbbá az, hogy elkezdtem járni a törekvők órájára és bemerítkeztem. Néhány ember arcáról láttam ekkor, hogy csodálkoznak rajtam. Nem teljesen értettem azt, hogy miért tartják olyan nagy dolognak a bemerítkezést. Én sokkal egyszerűbbnek láttam, mint aminek be volt állítva előttem. Tulajdonképpen csak az volt bennem, hogy: „Aki hisz és bemerítkezik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,16). Én pedig nem akartam elkárhozni.
   
    A Biblia mindig nálam volt ezek után is. Amikor csak időm volt, mindig ezt olvastam. A tankönyveken, a kötelező olvasmányokon és a Biblián kívül bármi más könyv olvasása lelkiismeret-furdalást okozott. Úgy éreztem, minden időmet arra kell fordítanom, hogy Isten igéjét olvassam, tanulmányozzam.   
    Ezzel egy időben elkezdtem rendszeresen felkészülni az iskolai órákra, ami a középiskolai éveim alatt nem volt jellemző rám. Nem mondták ezt nekem, de tudtam, hogy ezt kell tegyem, és érdeklődés is ébredt bennem a tantárgyak iránt. Az órai fegyelmezetlenségekben nem vettem részt. Többnyire hallgattam. Az addigi közösségből pedig teljesen kikerültem. Az előtt sem jártam gyakran szórakozóhelyekre, ezután még kevésbé. A változás, ami bennem végbement, egészen nyilvánvalóvá vált mindenki előtt.
    Jól éreztem magam a bőrömben, mert szabadon úgy élhettem, ahogyan jónak láttam, nem pedig úgy, ahogyan azt az iskolai közösség elvárta volna kimondatlanul is.

    Ezek után a boldog és szabad hónapok után elkezdődtek a főiskolai éveim. Bár másik városban kezdtem tanulni, az otthoni gyülekezetbe jártam. Kezdetben az élet minden területén nagyon óvatos voltam. Még egy cipővásárlásnál is gondban voltam, hogy az ne legyen túl „vagány”, hanem inkább szerény, egyszerű, mint illik az Úr tanítványaihoz. Figyeltem arra, hogy a beszédem ne legyen szleng, hanem tiszta és komoly. Minden erőmmel arra törekedtem, hogy az Úr Jézus nyomdokaiban járjak.
    Sajnos az ilyen irányú törekvéseim az idő múlásával kezdtek alábbhagyni és egyre több mindent megengedtem magamnak. Kikerült a figyelmem központjából Jézus (mint mérce) és egyre inkább az lett a mértékadó, hogy a korombelieknek mi a véleményük, mik az általánosan elfogadott viselkedési normák. A Bibliát továbbra is olvastam, de az olvasottak és a gyakorlat egyre távolabb kerültek egymástól.
    Azt hiszem, ezek a folyamatok vezettek el ahhoz, hogy megismerkedtem egy gyülekezeti lánnyal. Ebből az ismeretségből aztán egy szerelmi kapcsolat alakult ki, ami az általánosan elfogadott erkölcsi normák alacsony szintje miatt semmi feltűnést nem okozott, de a szívemben tudtam, hogy az, amiben élek, bűn Isten szemében. A lelkiismeretem világosan és élesen jelzett, hogy ez nem helyes, de nem figyeltem erre a hangra
    A Bibliát továbbra is olvastam, de közben bűnben éltem. Teljesen ketté vált az, amit olvastam, és az, ahogyan éltem. Másfél évig voltam ebben az állapotban, sok lelki küzdelem között, amikor is a lánynak meghalt a nagymamája.
    Ez a helyzet nyitotta fel a szemem arra, hogy az életmódommal nem csak a magam, hanem az ő életét is tönkreteszem. Ez a felismerés pedig meggátolt abban, hogy továbbra is közeledjek hozzá.
    A kapcsolatnak vége lett, de a lelki gyötrődéseim inkább fokozódtak. Félelem fogott el attól, hogy nem lehet részem már a mennyországban, mert eljátszottam Isten jóságát a bűneimmel. Nem szerettem ekkor Bibliát olvasni, mert értelmetlennek éreztem az egészet. Azt gondoltam: Minek veszem a kezembe, mikor nem is aszerint élek. Amikor pedig olvastam, nagyon sötét színben láttam magamat. Ezt nehezen viseltem. Tehát nem volt jó olvasni a Bibliát, mert rossznak láttatott, és ez lelki szenvedést okozott. Kértem Isten bocsánatát, de nem történt semmi változás.
    A fordulat akkor következett be, amikor egy hívő barátomnak is elmondtam a dolgaimat. Nem tudott mást mondani, mint az 1Jn 1,9-et: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz Ő: megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.”
    Elmondtam neki, hogy ezt én is tudom, mégsem érzek feloldozást, megnyugvást a szívemben. Akkor felajánlotta, hogy imádkozzunk. Abban a zeneiskolai teremben imádkoztunk, amelyben ma már tanítok. Miközben imádkozott értem, Isten engem megszólított. Mintha hangot hallottam volna, de nem hallottam valójában.  Pedig egészen valóságos volt. Azt mondta akkor Isten nekem: „Örökkévaló szeretettel szerettelek, nem szakíthat el téged az én szeretetemtől semmi. Fiam vagy.”
    Én akkor sírtam, és hálát adtam Istennek. Aztán hazamentem, és otthon is hálát adtam. Megkönnyebbültem, megnyugodtam, felszabadultam.
   
    Ekkor kezdődött valami egészen új az életemben. Hallottam, mikor Isten szól hozzám. Innentől kezdve úgy tudtam menni Istenhez, mint mennyei édesapámhoz. Egészen közvetlenül. Nem kellet képzelnem már semmit, mert rendíthetetlen belső bizonyossággal tudtam, hogy Isten megbocsátott, velem van, meghallgat és figyel rám.
    Ekkor értettem meg igazán az Úr Jézus kereszthalálának a jelentőségét. Ekkor vált ez az esemény egészen személyessé számomra. Megértettem, hogy a kereszt személyesen velem van kapcsolatban, az én bűneimmel, az én életemmel. Nem egy kétezer éves távoli esemény volt már csupán, ami megható, hanem az én életem része. Az én üdvösségem ára.



Mindenért Istené legyen a dicsőség!



Bakai László - Békéscsabáról

---

Bizonyságtétel

Nem hívő családban nevelkedtem. Így Istenről és a Bibliáról nem sokat hallottam. Szüleim elváltak, én édesanyámmal  és mostohaapámmal éltem együtt.  Mivel szüleim életében az alkohol fogyasztása szinte mindennapossá vált, egyre romlottak a körülményeink testileg és lelkileg egyaránt. Volt eset, hogy mostohaapám konyhakéssel kergetett minket.  Nagyon sokszor egyedül éreztem magam. Nem volt igazán senki, akivel megoszthattam volna a problémáimat.
Egyik karácsonyi ünnepen például  elmenekültem otthonról (szüleim éppen italos állapotban voltak). Az utcán bolyongtam késő estig gondolataimba merülve, és sóvárogva figyeltem a házaknál  a fényeket arra gondolva, hogy másoknak biztosan békességben telnek az ünnepek. Ilyenkor szívem mélyén még jobban éreztem azt az ürességet, amely sokszor kínozott. Nagyon fájdalmas volt látni, hogyan teszi tönkre az ital azokat, akiket legjobban szeretek.
Próbáltam a szívem mélyén lévő űrt kitölteni,  egy ideig pótolta is a tv, zene, sport, kung-fu, jóga. Ám egyik sem oldotta meg a problémáimat, amelyek fokozódtak. Rémálmaim és félelmeim voltak. Otthon is egyre erőszakosabb, követelőzőbb lettem. Előfordult, hogy a szüleimet indulatimban megütöttem.
Mint minden fiatalnak, nekem is voltak vágyaim. Gondoltam, énekesként  vagy színészként, esetleg sportolóként vagy kung-fu mesterként még sokra vihetem.  Valami csak összejön nekem is az életben.  De igazán egyikre sem volt reális esélyem.  Sokszor megfordult a fejemben, hogy mi az élet értelme, miért élek a földön. A szüleimnél látott életet nem szerettem volna élni, de láttam azt is, hogy az emberek nagy része boldogtalanságban és képmutatásban él.  Miután láttam életem csődjét, az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben.
Amikor már nem bírtam tovább, a természetbe menekültem, és nagyokat sétáltam. Ekkor azt vettem észre magamon, hogy békesség és nyugalom tölt el. Ahogy figyeltem a természetet, úgy tudatosult bennem, hogy ez mind Isten alkotása. Többször előfordult, hogy lefekvés előtt imádkoztam Istenhez, hogy ne kárhozzak el.
Majd 17 éves koromban kórházba kerültem, ahol olyan műtéten estem át, ami megalázott. Teljesen legyengített, még menni is alig tudtam. Az addigi életem romokban hevert. Mellettem egy idős, hívő bácsi feküdt, aki beszélt nekem Jézus Krisztusról, mint személyes Megváltójáról. Vele imádkoztam először hangosan valami olyasmit, hogy “Úr Jézus, segíts nekem megtérnem!”
Az ő imádsága nagyon megmaradt bennem, nem betanult imádság volt, hanem beszélgetett Istennel. Ígértem neki, hogy majd elmegyek a Baptista Imaházba. Karácsony volt ekkor, és a kórházba a református egyháztól jött egy fiatal lelkész istentiszteletet tartani, ami nagyon tetszett. A kórházi kezelés után elbúcsúztam Lajos bácsitól,  azt ígérve, hogy megtérek, és azt mondtam neki, hogy húsz százalék, hogy katolikus, negyven százalék, hogy református, negyven százalék, hogy baptista leszek. Arra is ígéretet tettem, hogy írok neki.
Amikor azonban hazaérkeztem, minderről hamar elfelejtkeztem, újra a bűnös életemet folytattam tovább. a műtétem után nem sokkal meghalt a nagypapám, és amikor a temetésen ott álltam, belém hasított az a tudat, hogy ha én lennék a koporsóban, bűneim miatt az örök kárhozatra kerülnék. Ekkor már kerestem a megtérés útját. Ugyanaz a lelkész vezette a gyászistentiszteletet, akivel már a kórházban megismerkedtem.  Meghívott beszélgetni a lakására, és elfogadtam a meghívást. Nagyon hamar összebarátkoztunk. Ahhoz, hogy megkereszteljen és lekonfirmálhassak, konfirmációi előkészületre kellett  járnom, ahol bibliaismeretre tettem szert. Ennek birtokában megkeresztelkedtem, és lekonfirmáltam.
Így lett egy vallásom, és azt hittem, ezzel minden el van rendezve, de nem így volt, még mindig bűneimben éltem. Istennel személyes kapcsolatom nem volt. Sőt, még mikor a templomba mentem, azt is megnéztem, hogy nem lát-e éppen valaki. Az osztályban sem beszéltem Krisztusról, féltem, hogy megvetnek, kiközösítenek. Hálás vagyok Istennek, hogy nem hagyott sokáig a vallásosság vakságában. Nem a reformátusokat akarom ezzel hibáztatni, hanem magamat, mert hit nélkül, bűneimhez ragaszkodva akartam üdvözülni.
A kórházban megismert bácsi írt a baptista fiataloknak, hogy látogassanak meg. érdekelte őt, hogy mi történt azóta velem. (Később tudtam meg, hogy a feleségével imádkoztak értem többször is). Meglátogatott három hívő a gyülekezetből, akikkel beszélgettünk Istenről,  a Bibliáról, a megtérésről. Megkérdezték, hogy meg vannak-e bocsátva a bűneim. Én erre nem tudtam válaszolni. Azt is kérdezték, hogy újjá vagyok-e születve, de erre sem tudtam mit felelni. Még sok mindenről beszélgettünk, amikor az egyik testvér azt mondta: “Sándor! Hogyha így folytatod az életedet, elkárhozol!”
Teljesen a szívemig hatolt ez a mondat, és azonnal lehullott rólam a vallásos lepel. Kemény volt ez a beszéd, de mellette ott volt a mentő kegyelem, amelyet megragadhattam. Ekkor értettem meg,  hogy Isten engem mennyire szeret, és hogy számomra is van kegyelem. Ezután a beszélgetés után imádkoztunk. Ők imádkoztak először, és én megint azt éreztem szavaikat hallva, amit a kórházban Lajos bácsi imádságánál. Ezek az imádságok személyesek, élők!
Amikor én kerültem sorra, csak sírtam, hogy én így nem tudok imádkozni, és csak nyögdécseltem valamit. De a testvérek biztattak, hogy higgyem el, Istennek az ilyen első, nyögdécselő, de őszinte imádságok is tetszenek. Másnap is eljöttek, hoztak egy áhítatos könyvet, és beszélgettünk egy keveset. Ez a két beszélgetés forgott bennem, míg egy este nem bírtam már tovább, leborultam az ágyam mellé, és elkezdtem megvallani Istennek a bűneimet, tisztátalan életemet, szüleim ellen elkövetett engedetlenségeimet… Ahogy soroltam Istennek, úgy könnyebbült meg a szívem, és töltött el Isten békessége. Átéltem azt, amit az Úr Jézus mondott: “Boldogok azok, akik sírnak, mert azok megvigasztaltatnak!”
Annyira boldog voltam, hogy úgy éreztem, az egész világ a szívembe fért volna. Ekkor már könnyebb volt megbocsátanom mindenkinek, és bocsánatot kértem azoktól, akiket megbántottam. Ettől a naptól kezdve az életem megváltozott, ami addig érték volt a szememben, az kár és szemét lett a Jézus Krisztus ismeretéért. Az Ő segítségével tudtam bűneimtől is megszabadulni.  Bár a Sátán egyből megcáfolta az egészet, és azzal próbált elhitetni, hogy semmi nem igaz az egészből. Ekkor Isten elé borultam, és megkérdeztem Tőle, hogyan lát engem.
Ő Ézsaiás könyvéből válaszolt nekem: “Örvendezvén örvendezek az Úrban, örüljön lelkem az én Istenemben; mert az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engem körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit” ( Ézs 61,10).
Újra békesség és öröm töltötte el a szívemet.  Azóta azt a szörnyű, üres érzést nem éreztem a szívemben. Később kimunkálta bennem Isten, hogy a bemerítés Neki való engedelmesség kérdése, épp ezért nagyon szükséges. Jézus Krisztus így tanította a tanítványait, amikor a földön járt, hogy ekképpen cselekedjenek.
Most már tudom, hogy ha meghalok, nem kell a kárhozatra mennem, mert Jézus Krisztus minden bűnömet eltörölte, és az Ő helyettes váltsága révén  nyitva van számomra a menny.
Azóta is vallom, hogy jó az Úrral együtt járni. Igaz az ének, hogy évről-évre édesebb az élet Istennel!

Elek Sándor

---

Bizonyságtétel

Máté Andrásnak hívnak. 1982. április 9.-én születtem Vásárosnaményban, és Tarpa nevű községben nevelkedtem református felekezetű családban. Szüleim és nagyszüleim, templomba járó emberek voltak, így engem is már gyermekkoromtól fogva vittek. Van egy húgom, aki 4 évvel fiatalabb tőlem. Gyermekkoromat, és általános iskolai éveimet szülőfalumban, Tarpán töltöttem. 1996-ban kerültem Mátészalkára középiskolába, és 2000-ben érettségiztem le. Felvételt nyertem Szentendrére, a katona tiszthelyettes képző iskolába. 2001-ben, mint hivatásos tiszthelyettes kerültem Debrecenbe. 2006-ban vettem feleségül Gacsályi Évát, és jelenleg Derecskén élünk 4 kisgyermekünkkel. 2010-től raktárosként dolgozom Derecskén egy hidraulika nagykereskedésben.
Megtérésem előzményeit középiskolás éveimtől szeretném kezdeni. Ekkor csapott meg igazán a „szabadság” szele. Kollégiumba kerültem. Távol a családi fészektől. Jöttek a mai fiataloknak sajnos oly természetes bűnök, mint az italozás, cigarettázás és ebből kifolyólag sok minden olyan dolgot tettem, amire visszagondolva ma is nagyon szégyellem magam. Nagyon kicsapongó életet éltem, amivel sok fájdalmat okoztam szeretteimnek. 2001-ben ismerkedtem meg mostani feleségemmel, akivel 3 évig világi kapcsolatban éltünk. 2002-ben evangelizációs hetet szerveztek Nagyvarsányba, amin barátnőm édesanyja is részt vett, és élő hitre jutott. A hét végére minket is elhívott egy esti alkalomra, mondván, hogy ilyet még nem hallottunk. Igaza volt. Életemben először meghallottam az evangéliumot, tisztán, világosan. El is gondolkoztam rajta, de tovább léptem, és éltem az én megszokott életemet.
Aztán jött a következő fordulópont, amikor 2 évre rá a barátnőm is megtért. Ez már közelebbről érintett, főleg amikor az egyik este közölte, hogy Isten neki azt mondta, hogy meg kell szakítsuk ezt a kapcsolatot. Hívő hitetlennel felemás igában ne legyen. Nem tudtam mást tenni, elfogadtam a döntését, de kíváncsi lettem, ki az az Isten aki beszél az emberekkel. 2004 nyarán kerültem ki Koszovóba fél évre békefenntartónak. Ahová már a Bibliámat is vittem. Ez alkalmas idő és lehetőség volt Istennek, hogy mindentől és mindenkitől távol tudjon velem beszélni. 2004 szeptemberében, egyik este az Úr Jézus olyan kegyelmes volt, hogy felnyitotta a szemem és megértettem mit jelent a Golgotai kereszt, és azt hogy milyen bűnös elveszett ember vagyok. Ahogy ezt megértettem rögtön jött a vigasztalás is, hogy megbocsátotta a bűneimet és ezeknek a súlyát levette rólam. Hála legyen az Úr Jézus Krisztusnak!
Mivel senki nem volt akivel ezt megoszthattam és kérdezhettem volna, ezért elkezdtem még jobban olvasni a Bibliát. Zsolt 32,1-2 olvastam .
 „Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.
   Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.” 
Ez volta az első eset, hogy Isten megszólított az igén keresztül. Ezt megerősítette az Úr az És. 44,22-vel.
„Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak.” 
Hallottam megtérésről és újjászületésről, de nem értettem mi a különbség közte. De amikor olvastam a II Kor. 5,17-et megértettem, hogy nem csak megtértem, hanem Isten kegyelméből újjálettem és már Krisztus lakik a szívemben.
 „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.”


Derecske, 2012-06-12                                    

                                                                                              Máté András

---

„Az Úrral, meg a botommal.”

 

 

Csengettek a minap a kapumon. Kimentem, hogy kinyissam az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre a „mi” Julikánkat láttam ott állni. Összecsaptam a kezemet, és kérdeztem: „Hogy tudtál eljönni hozzám?” Válasza így hangzott: „Az Úrral, meg a botommal.” Majd láttam a férje kocsiját elmenni. Elhozta a beteg feleségét.

Mondanom sem kell, hogy kapunyitás után egymást ölelve örömünkben sírva folytak össze könnyeink.

Hát ki is ez a Julika? Mondhatnám azt, hogy a gyülekezetünk, közösségünk, tágabb értelemben kis községünk szeretett Julikája. Mindössze 45 éves, férjével és 23 éves fiával él a „Ház az élő vízhez” épület szomszédságában, a falu közepén, szemben az idősek otthonának nem rég épült házával.

Mikor az említett épület készen lett, berendezve szép és kényelmes bútorokkal, mi öregek örömmel vettük, és ott töltöttük a nap egy részét. Igen áldott közösséggé kovácsolódtunk, kézimunkáztunk, beszélgettünk.

A koronát mégis az Úr tette erre az együttesre, amikor is a gondozónk, - aki a falu betegjeinek gyógyulásáért felelt, - Évánk, a hét 1 napján – örömünkre – biblia órát tartott. Erre nagyon vártunk mindig, és lélekben készültünk. Hoztuk magunkkal a Bibliánkat és énekeskönyvünket, majd gépelt és sokszorosított lelki énekek gyűjteményét. Ezeket tanulgattuk, énekeltük. Még kívülállók is be-be jöttek hozzánk ilyenkor. Így lett rendszeres látogatója a közösségünknek Julika. Mivel közel lakott, napjában többször is átjött, a szíve odahúzta, vonzotta. Legtöbbször kérte, hogy énekeljünk az énekeskönyvünkből, vagy az evangéliumi énekekből. Neki mind új volt, mert katolikus vallásban nevelkedett.

Készséggel tettünk kérésének eleget, így zengett az ének, még a konyhai részlegben is dúdolták néha.

Mint említettem, Biblia is volt nálunk. Évánk olvasott 1-1 részt a Szentírásból, amit megbeszéltünk. Tehát egy bibliaóra kerekedett a hét egyik délelőttjén, szerdán. Julika szívta magába a hallottakat, elraktározta, és már akkor építette őt az Úr Lelke a megtérésre. Ügyes háziasszony lévén, többször 1-1 tál süteménnyel kedveskedett nekünk. Így lett ő a mi Julikánk. Majd kezdett járni az istentiszteletekre, és a biblia órákra, akkor is, amikor az öregek otthona bezárt, mert ráfizetéses lett az intézmény. A heti biblia órákat azonban nem hagytuk el, szerdánként most is megtartjuk – házanként – délután 2-től 4-ig, melyre Julikát kerekesszékével Évánk eltolja.

Közben teltek a hetek, sőt évek. Az otthon sajnos zárva maradt, de Julika lelkét megnyitotta az Úr a rendszeres Ige olvasására, tanulmányozására. Sajnos azonban egyre többet betegeskedett, gyakran kellett vizsgálatokra mennie, sőt több napos kórházi kezelésekre is. Mindennek az lett a vége, hogy műtétre került a sor. Hasmetszés műtéttel állapították meg, hogy főleg a vékonybél nagy részét el kell távolítani, mert trombózisos. Talán 40 cm maradt meg belőle.

Nagyon nehezen gyógyult, forrt össze a sebe. Hónapokig feküdt zokszó nélkül, türelemmel, imádkozó lélekkel.

A bibliakör tagjai látogattuk, vasárnaponként otthonában tartottunk istentiszteletet. Imádság éneklés folyamatosan hangzott betegágya körül. Voltak, akik nagyobb házimunkában segítettek, míg férje, fia dolgozni járt.

A megtérése erre az időre esett. Pontosabban, - ahogy ő mondja – az az ének  ragadta és töltötte be a lelkét, s vitte döntésre, amely így kezdődött: „Magára vette szennyes ruhámat,  így békíté meg Istent Atyámat …”

A kórházi gyakori bent létét használta az Úr arra, hogy szelídségével, hitével és annak megvallásával bizonyságot tegyen a betegek között. Sajnos volt olyan szobatársa is, aki ezért gúnyolta. Mikor műtéte következett , ezt mondta neki, majd meglátjuk, hogy lesz kedve énekelni a kis pacsirtának! Ő boldog volt, hogy hitéért bántják, és csak egy igével válaszolt: „Az Én Uram, az Úr megsegít engem” (Ézs:50:7)

Nagyon sokat fogyott a műtét után is. A rövid vékonybél nem volt, és ma sem képes felszívni a szükséges táplálékot.

Lelkésznőnk gyógyulásáért való imádkozásai mellett egy-egy látogatását gazdagon ötvözte olyan tápláló konzervekkel, készítményekkel, ami segítette az erősödését, testi épülését.

A nagy sebe lassan gyógyult. Évánk – mind e mai napig – rendszeresen, naponként látogatja, segíti mindenben. Az orvosunk is külön gondot fordít rá. Műtét után tolókocsira kényszerült, azzal közlekedik.

Minden istentiszteleten részt vesz, és biblia órákon, ahol hálaadó imával köszöni meg az Úr jótéteményét, melyben őt részesíti: „Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy óh Isten mindörökké.” (Zsolt. 75:26) vallja imáiban.

Szeme elhomályosult, a legnagyobb betűs Bibliát, énekeskönyvet, az erős szemüveg ellenére is – csak gyengén látja. De az Úr beírja naponként Igéjét, üzenetét a szívének hústáblájára. Onnan táplálkozik hite olyannyira, hogy már ülve megfőzi – segítséggel – az ebédet. Sőt az elmúlt hetekben mondta nagy örömmel, hogy 2-3 lépést bottal már meg tud tenni.

Az utolsó biblia óránkon beszámolt, - nagy hálaadással arról, hogy bottal, másik kezében seprűvel az udvari járdát leseperte. Majd pedig – az Úrhoz emelte szavát, és kilépett a kapujokon, és a ház elejét is leseperte. Egyik kezében a seprű, a másikban a botja, amire támaszkodott gyenge teste. Érezte közben – mondta -, hogy a magában mondott ima megsokszorozta erejét.

 

Ekkor lett jelmondata: „Az Úrral, meg a botommal.”

 

Ésaiás-i idézet: „Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.”

(40:29)

 

Tivadar, 2010. május 18-án

---

Bizonyságtétel

Gyermekkorom óta hittem Istenben. Biztos voltam az Ő létezésében. Anyukám este lefekvés előtt bibliai történeteket mondott nekem és a bátyámnak, megtanított minket imádkozni, és arra hogy Istenhez bizalommal fordulhatunk. Ismertem, mint teremtő, gondviselő Isten, de mint megváltót nem. Tudtam a mennyország és a pokol létezéséről, és nagyon szerettem volna a mennyországba jutni. Azt is tudtam, hogy oda nem kerülhet be semmi bűn, így sokszor jött fel bennem a félelem hogy mi lesz, ha elkárhozom, mivel láttam, hogy bűnös vagyok. Úgy gondoltam, hogy a jó cselekedetek által lehet üdvösségem, és hogy ez csak a halál után dől el. Próbáltam jó lenni, de mindig kudarcba fulladtam. 10éves lehettem, amikor egy hozzánk közel álló házaspárnak meghalt a lányuk elég fiatalon. ste fájt a feje és másnapra meghalt. Ettől én nagyon megijedtem, különösen amikor egyik este megfájdult a fejem. Nem is a haláltól féltem igazán, hanem attól, ami utána vár rám, mert biztosan tudtam, hogy a pokolra kerülnék. Végig imádkoztam Istenhez, hogy könyörüljön rajtam és bármi módon de, segítsen el engem arra, hogy a mennyországba kerüljek Ő mellé. Aztán elaludtam és semmi bajom nem lett. Szinte el is felejtettem ezt az imádságot, de az Úr nem! Éltem tovább az életemet. Elkerültem középiskolába ahol kolis lettem. Így feltárult előttem a világ, ami nagyon vonzott. Szerettem volna minél többet látni és kipróbálni belőle. Megismerkedtem egy fiúval is akivel aztán 3 és fél évig jártunk. Ezek mellett otthon továbbra is jártam templomba, de ezt leginkább anyukám miatt tettem, és a saját lelkiismeretem nyugtatására, hogy úgymond megtettem az én részemet az Istennek való kapcsolatom ápolásában. Úgy gondoltam minden rendben van az életemmel mindaddig, amíg a legjobb barátnőm nem ismerte meg személyes megváltójaként Jézus Krisztust. Sokat beszélt nekem a megtérésről és hogy hová halad az életem, ha nem adom át magam én is neki. Szerettem őt hallgatni, de mégis féltem ettől az egésztől, mert tudtam, hogy ha az Urat választom, akkor sok mindenről le kell mondanom, amit nagyon szeretek, többek között arról a fiúról is akivel jártam. El is hívott egy táborba, de én mindenféle kifogást kerestem, hogy ne tudjak elmenni, mert éreztem, hogy ha elmegyek ott találkozni fogok Jézus Krisztussal, és akkor nem tudok majd neki ellenállni. Így hát inkább megfutamodtam ettől a találkozástól. Amit azóta nagyon bánok, mert ha még akkor odaadom magam neki, sok bűntől mentesülhettem volna meg. A következő nagy fordulat akkor történt az életembe, amikor nem sokkal ezután anyukám is megtért. Ekkor szinte a mindennapjaimban szembesültem a golgotai kereszttel, ami anyukám életét megváltoztatta. Bennem is felébredt a vágy hogy én is szeretném megismerni az Urat, és elkezdtem járni Tivadaron bibliaórákra. Rajtam kívül még két lány is járt, akikkel innentől kezdve nagyon szoros lett a kapcsolatunk. Együtt kezdtük el keresni az Urat. Pár hónappal később kezdtem a főiskolát Debrecenbe. Ahol Isten olyan élethelyzetekbe engedett bele, amikben igazán megismerhettem magamat, hogy milyen is vagyok valójában. A kiközösítéstől való félelem miatt sok mindenbe belementem. Amikor ezek már nyilvánvalóak lettek előttem is, szertettem volna szabadulni belőlük, de csak még mélyebbre süllyedtem. Közben mind a két barátnőm megtért. És én egyre inkább rettegtem attól, hogy számomra véget ért a kegyelmi idő, és hogy eljátszottam minden lehetőségemet. Míg egy átmulatott este után be nem mentem a templomba. Amint beléptem olyat éreztem, mint még soha azelőtt, pedig sokat jártam templomba. Ezt érezhette Mózes is amikor találkozott az Úrral. Éreztem, hogy szent az a hely, mert maga az élő Isten van ott. Életemben először igazán láttam bűneimet, a rútságomat. Hiába próbáltam takargatni azokat, mentegetni magamat: „Nem én akartam belemenni! A többiek hívtak!”stb. Nem sikerült. Leplezetlenül álltam és csak sírni tudtam reménytelen helyzetemet látva. Eldőlt bennem hogy nem folytatom tovább ezt a kétszínű életemet. És bár nagyon szeretnék hívő lenni, de nem tudok az lenni.  Világi életemet gyűlölöm, de csak ezt tudom élni, akkor leszek világi. Nem fogok templomba járni, sem imádkozni. Tudom, hogy boldogtalan leszek egész életemben, de egyszer végre őszinte leszek és egyenes. S amíg ezen gyötrődtem felragyogott előttem az a drága kereszt, ami azóta is olyan fontos az életemben. Úrvacsoraosztás volt, és a lelkészünk a végén mondta: „Most pedig hirdetem néktek a ti bűneitek bocsánatát a Jézus Krisztus által!” Úgy hallottam ezt a mondatot, mint ahogyan Dávid mondja a 62. Zsoltárban: „egyszer szólott az Isten, kétszer hallottam ugyanazt” Egyszerre mázsás kövek estek le rólam és éreztem, ahogy szabadul fel a szívem ezek alól a terhek alól. Végre megérthettem miért is volt szükség a Golgotai kereszthalálra, hogy Jézus Krisztus az én bűneimet is felvitte oda, és hogy Ő általa van számomra is bocsánat! Másik nap olvastam a következő igét, amiről biztosan tudtam és tudom, hogy az Úr személyesen nekem mondta: „azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.” Lukács 10;20. Tudtam, hogy az én nevem is, amihez annyi szenny tapadt, az Úr Jézus beírta az Ő könyvébe, kitörölhetetlen vérével!
Ahogyan visszaemlékeztem a rabságból való szabadulásomra, egy ének csendül meg bennem:
Áldott légy, mert megváltottál
Áldott légy, mert meggyógyítál
Áldott légy a bocsánatért
Gazdag és örök új életért!

Máté Andrásné
(Gacsályi Éva)

A Lélek járt közöttünk

Augusztusba fordultunk, és Tivadar valami várakozásban, szent izgalomban élte napjait. Nem mindenki, csak mi, kik az Úr gyermekei vagyunk, vagy a hozzá vágyakozók. Vajon mi következik, mit hoz a holnap? A „Ház az élő vízhez”üdülőépület megtelt 2.-án kis- és középkorú gyerekekkel és kísérőikkel. Tudtam, hogy a tábor vezetője Tomka János lelki testvérem és közeli rokonom lesz, aki népes családjával érkezik, 7 fiú gyermekével és feleségével. Ez külön örömöt jelentett nekem.
Mint nyugdíjas pedagógus, mindig azonosultam hivatásommal, így volt részem sokat gyerekek között lenni, nyaranként is, táboroztatni a csoportokat.
Tudatában annak, hogy 6-8 éves korig a szülők nevelnek, aztán az iskola, aztán az utca, aztán a társadalom. Nem mindegy, hogy mit plántálunk beléjük kicsi korukban. Timótheus édesanyja és nagyanyja komoly hívő asszonyok voltak. Sok jóra tanították meg a kis Timótheust, mert elsodorhatta volna a világ, mire Pál apostol hozzájuk érkezett. De erősen állt benne a hallott Ige, figyelmeztetés és tanács. Azonban kevés a plántálás, öntözni is kell, hogy a növény ki ne száradjon. Újból kell hallani az Igét, hogy megmaradhassunk. Pál tanácsa Timótheus felé: „De te maradj meg azokban, amiket tanultál, és mikre bízattak, tudván kitől tanultad, és hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre, a Krisztus Jézusban való hit által.”(2.Tim.3:14-15)
Ez a levél hatotta át a megérkezetteket, ez volt a tábor célja, és erre épültek a foglalkozások is, vagyis Jerikó történetének tanulmányozása, ami olvasható, látható volt a nyomtatással írott gyerekek és vezetők pólóján, még rajzban is!
A foglalkozások nyitottak voltak, bárki hallgathatta, részt vehetett rajta. Minden a rend szerint folyt.
A szebbnél-szebb napok közül mégis kiemelem a csúcsnak nevezhető augusztus 6.-át, amikor a református templomban tartandó esti evangélium hirdetésére, valamint a tábor lakóinak ének- és zenekísérettel való bemutatójára került sor.
Előtte való este, 5.-én több csoportot szerveztek, s 1-1 felnőtt vezetővel felkeresték a házak lakóit, meghívót adtak át, és élő szóval is hívogattak a 6.-án este tartandó alkalomra.
A templomban soha nem látott tömeg gyűlt össze. Jöttek a környékbeli településekről is. A karzat is zsúfolásig megtelt. Gyermekek, felnőttek, mindenki a helyén volt, példás rendben és szent feszültségben.
A megnyitót Tomka János testvér mondta el, és ismertette az est számait, menetét. Voltak énekek orgona kísérettel, szavalatok, Ige mondások, énekkari számok, trombitaszólók és csoportok. Az események középpontjában – mint mindig – az Ige hirdetése állt. Bakai László trombitaművész és -tanár testvérünk lépett az úrasztalához, és olvasta az Énekek éneke 8 verséből a következő sorokat: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír.” Mondanivalóját szuggesztivitás jellemezte, ami kiváló artikulációjával párosult.
Első mondatai között hangzott el: „Mi az az eszme, amire ráteszem az életemet?” Az egész életünk egy harc, - kezdte mondanivalóját -. Az emberek sok mindenre teszik az életüket, választott hivatásra, foglalkozásra. Jelentős most a tábor témájában is, amikor az Úr parancsa volt, hogy semmi harc és öldöklés ne történjék, csak Jerikó körül járják a falakat, és fújják a kürtöt. A hetedik napon leomlottak a falak, mert hittek az Úr szavának.
Sok mindenért harcolnak az emberek, és arra teszik az életüket. Őt is kísértette a gondolat, hogy tegye az életét a trombitára. De később látta, hogy más kell. Mi hát az életünk eszméje? Vizsgáljuk meg magunkat! Gyermekkorban a szülőkre támaszkodunk, rájuk tesszük az életünket. Biztonságban akarjuk magunkat érezni. Később keressük, ki az, akihez mehetnénk? Mi az az eszme, amire ráteszem az életemet? Csak egy van, a szeretet. De nem az emberi szeretet, (családban, testvérekben). Nem az olyan szeretet, ami viszonzáson alapszik. Ha ő szeret, én is őt. Az ilyen szeretet mellett roskadozhatunk az élet súlya alatt. Csak egy szeretet van, ami tökéletes, az Isten szeretete. Milyen az Isten szeretete? Szenvedélyes, mint a halál. Melyben belehalt az Úr a Golgotán, odaadta magát ennek a szeretetnek. Miért halt meg? Mert akarta, hogy éljenek az emberek. Ez a szeretet Őt elvitte a sírig, a halálra vitte Őt. Hogy tudsz ebbe a szeretetbe bekapcsolódni? Higgy az Úr Jézusban és idvezülsz, mint te, és a te házad népe. Nem maradhatsz független, valamitől függni kell. Ezeket a gondolatokat megtaláljuk a Bibliában. Sajnos, kevesen olvassák! – Mondatát alátámasztotta az a mozdulata, amikor jobb kezével magasra emelte a Bibliáját – Bemutatta! – Egyedül nem tudsz élni – folytatta – csak úgy, ha befogadod életedbe Krisztust. S akkor boldogan tehetsz bizonyságot arról, hogy Isten gyermeke vagy.
Az Ige hirdetése és bizonyságtétele után a zárómondatok következtek. Közben éreztük, hogy szinte vibrálnak a hallott mondatok a levegőben, és bizonyára sokak szívében is. Mindenki csendben távozott a templomból.
Ez az este többekben maradandó lett.
Beszéltem a hallottakról, az est eseményeiről, Igehirdetésről emberekkel. Ilyen mondatokat hallottam kérdésemre: „Nagyon megrázó volt.” „Nagy lelki élményben volt részünk.” „El kell ezen gondolkozni.” „Jobb lenne a hallottak szerint élni.” „De ez a mai világ a láthatók után fut.” „A napi események, történések forgatagában élünk.” „Nincs csendesség a szívekben.”

A tábor ittléte, szelleme feszítette, betöltötte a hét napjait. Ha nem is voltunk mindig ott, de éreztük, hogy lelkileg azonosulunk velük, és imáink értük is hangzottak. A napok teltek, a 6.-i csütörtök este eseményei után a tivadari közösségünk 7.-én, pénteken a szokásos időben összejött a rendes heti biblia óránkra. Ez alkalmat akkor a templomban tartottuk, mert a tábornak kellettek a helyek.
Örömmel vettük, hogy vendégünk is jött, 2 férfi testvérrel bővültünk. Az egyik – nagy örömömre – egy püspökladányi testvér volt, régi ismerősöm, még ottani tanár koromból. Ő tartotta az Ige magyarázatát, amit hozzászólások követtek. Én is hozzátettem gondolataimat, s életem folyásából idéztem, hálát adva Istennek, hogy magas korral áldott meg, mert másnap 8.-án töltöttem a 79. évemet, - ha megérem a holnapot – mondtam. Ő ezt magába zárta, és bizonyára a tábor vezetőségének is elmondta.
Tudtuk, hogy 8.-9.-e már a táborozás végét jelenti, jönnek a szülők is, és viszik gyermekeiket haza.
Vasárnap 9.-én a korai délelőttön családommal templomba készültünk, mint mindig. A fiamék is itthon voltak Ausztriából.
Egyszer Anna, - egyik unokám – beszaladt, és mondta, csengetnek a kapun, és egy csapat áll az ajtó előtt, bebocsátásra várva. Úgy látom, - szólt – hogy a táborból jöttek, s talán téged akarnak köszönteni születésed napján, hiszen a záró tábortűzre is meghívtak, de egy család ígérte eljövetelét, így sajnos nem tettem eleget a meghívásnak.
Az Anna jelzése igaz volt, kapunyitás után jöttek sokan, felnőttek, nők és férfi testvérek, gyerekek is.
Gyönyörűen sütött a nap, és ígéretes volt a reggel. Ehhez párosult a látvány, mely fogadott. Jöttek-jöttek az udvarra János rokonom és Erika, a felesége elől, 2-3 gyerekükkel. Egy nőtestvér gitárral. Most már biztos volt a köszöntés terve. Leültettek a kerti filegorba, és a félkörbe helyezkedő csoport énekét hallgattam, gitárkísérettel, családommal együtt. Fiam fényképezett.
Majd János elmondta a születésnapi köszöntést, én – könnyeimmel küszködve – válaszoltam rá. Majd János imádkozott, és kért engem is. Úgy éreztem, sok, nagyon sok bennem az Úr felé és feléjük a hálaadás és köszönés szava, de már nem emlékszem, mit és mennyit tudtam elmondani.
Majd egyenként, a meghatódottságtól könnyes szemmel csókoltuk meg egymást.
Átnyújtották az ajándékukat is, egy csodálatosan megalkotott képet, mely művész kezek munkájának bizonyult, egy kedves virágcsendélet, szalaggal díszítve, és felül egy Ige: „Amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre.!(Józsué 14:11)
Az Ige nagyon találó, mert érzem, hogy még mindig formál az Úr, mint a fazekas az edényt. Kapok Tőle újabb megbízásokat, feladatokat, pedig nem vagyok méltó rá. De áll az ígéret: „Elég néked az én kegyelmem: mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”(2. Kor. 12:9)
Igéjén keresztül naponként hajnali csendességemben közel vagyok az Úrhoz, és hangosan tárom fel örömeimet, bánatomat. Viszem elé gondolataimat, és várom, kapom rá a válaszát. A napokban jött az üzenete: „Én megemlékezem frigyemről a melyet veled ifjúságod napjaiban kötöttem, és örök frigyet vetek veled.” (Ezékiel 16:60)
Eddig tart most az én naplótöredékem. Amit nem írtam le a lelkemben folytatódik, ameddig el nem hangzik felettem a haza hívó szó.
Értékelve a történteket, hosszúra nyúlt életem legemlékezetesebb születésnapi köszöntése volt ez a 79. Bennem maradt és marad sokáig, végig a Márk-i Igevers: „Mert a ki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem, nőtestvérem és az én anyám.”(Márk 3:35)

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek…”

Tivadaron nőttem fel pici gyermekkoromtól kezdve. Szüleim tisztelettudásra, becsületes életre neveltek. Általános iskolás koromban kezdtem járni hittan órákra, majd vasárnap gyermek-istentiszteletekre. Mikor elérkezett a konfirmálás ideje, én is vallástételt tettem az Istenről a káté alapján, de csak később fedeztem fel ennek igazi mondanivalóját.
 Konfirmálásom után, én a többi fiataltól eltérően, gyakran látogattam az istentiszteleteket. Sokat gondolkoztam az ott hallottakon, sokszor eldőlt bennem ezek hallatán, hogy most szeretnék változni, figyelni az igékre és azokat megtartani, jót cselekedni, de ezek a fogadkozások a semmibe foszlottak, akárhogyan erőlködtem, nem tudtam úgy élni, ahogy elhatároztam.
Aztán teltek az évek, és a templomba járás már csak megszokássá vált, sokszor nyűggé. A középiskolás éveim alatt egy mély depresszióba kerültem – igazából erre semmi okom nem volt, hiszen jó gyermek voltam, példás tanuló, nem kicsapongó – sokan lehet még irigyeltek is. Én mégis egy lelki válságba zuhantam, kisebbségi érzések vettek hatalmukba olyannyira, hogy volt idő, amikor rettegtem kimenni még a házunk ajtaján is, mert féltem, hogy az emberek kinevetnek, kigúnyolnak.
Ebben az állapotomban kaptam meghívást a Tivadaron megalakult bibliaórákra. Szívesen mentem ezekre az alkalmakra, ott megnyugvást és egyfajta feltöltődést éreztem. Aztán eljutottam odáig, hogy magamban feltettem ezt a kérdést: „Mi az élet értelme?”; „Miért is élünk ezen a világon, hisz annyi szenvedésben van részünk!”
Igazából semmilyen célt és kiutat nem láttam az életemben, és amikor a lelkésznőnknek is feltettem ezt a kérdést, ő erre azt mondta: „Az élet értelme az, hogy megtaláljuk Istent, és hogy vele éljünk!” Örültem ennek a válasznak, de mégis olyan távolinak tűnt ez számomra. Hogyan lehetséges ez?
Aztán tovább telt az idő, kikerültem ebből a lelki válságból és éltem a hétköznapi fiatalok életét: tanultam, szórakoztam, barátkoztam. Azonban a bibliaórákra is rendszeresen jártam, és kerestem a lelki békességet. Aztán két falubeli lánnyal egy keresztyén táborba mentünk, ahol hallottunk személyes életfordulásokat. Ekkor tőlem is megkérdezték a lányok, hogy én milyen vagyok: meg vagyok térve? Én erre nem tudtam mit mondani, igazából nem is értettem mit jelent ez pontosan. Azt tudtam, hogy jó ember vagyok, igyekszem becsületesen élni, de hogy Istennel milyen a kapcsolatom? – erre nem tudtam felelni.
Aztán egyik bibliaórára vendégek érkeztek, egy keresztyén hívő család, akiknek az élete mély benyomást tett rám. Ekkor történt az, hogy az egyik barátnőm megtért. Én ebből csupán annyit érzékeltem, hogy Andi sírt, aztán valami módon mégis megvigasztalódott, és végül olyan öröm sugárzott belőle, amilyet előtte még nem tapasztaltam.
Ezek után engem is elfogott a vágy, hogy én is szeretnék megtérni. Igyekeztem minden reggel igét olvasni, és nagyon sokszor kértem, hogy adjon nekem is megtérést és új életet Isten, de mégsem kaptam.
Próbáltam emberileg erőlködni, de mégis, semmi nem történt. Nem értettem miért van ez, de később megérettem.
Az Úr meg akarta mutatni számomra, hogy milyen is vagyok valójában: önző, büszke, különbnek tartom magam másoknál, és hogy minden jó szándékommal is csak ártani tudok. Ezekből az lett világos számomra, hogy magam vagyok az akadálya annak, hogy megtérjek. Mindezeket felismerve még mindig vártam az Úrra.
Egy vasárnapi napon 2004-ben felhangzott a harangszó. Pont érettségi előtt álltam és mérlegeltem, hogy menjek-e most istentiszteletre vagy maradjak inkább itthon és tanuljak. Aztán mégiscsak úgy döntöttem, hogy elmegyek.
Bementem a templomba, és kezdőéneknek ezt a dicséretet énekeltük:
„Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz. Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel: ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell.
 Ó Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz; Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz. Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár! Ó bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!”
Aztán az igehirdetés következett. A Jelenések könyvének 3. fejezetéből a 14-től a 22-ig tartó rész lett felolvasva. A prédikáció alatt egyre jobban úgy éreztem, hogy ezek mind nekem szólnak és nem akárki, hanem Isten mondja ezeket nekem.
Jellemez, hogy milyen vagyok: szeretnék megtérni, de szeretem még a világot is „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév, így mivel lágymeleg vagy… kivetlek téged az én számból.”; és én azt hiszem magamról, hogy milyen jó és tökéletes ember vagyok „…Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok… és semmire sincs szükségem…”, holott Isten szemében vak, nyomorult és szegény vagyok „…és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult…”!
A könnyeimmel küszködtem ezen az istentiszteleten, és megértettem Isten most szól. „Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.”
Ami a prédikáció után még jobban elpecsételte az Úr hangját, az, hogy az istentisztelet végén a korábbi ének utolsó versét énekeltük el:
„Ó Jézus, szólsz s a szívhez a szó szelíden ér: „Így bánsz velem? – teérted hullt testemből a vér!” Bús szégyennel behívunk az ajtónk nyitva már. Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el a szívünk várva vár.”
Mindezek után hazamentem és otthon leroskadtam az ágyhoz, és megvallottam az Úrnak sírva minden bűnömet. Az Úr sorolta, felhozta és miután ezeket mind elmondtam azt éreztem, hogy felszabadult a lelkem. Bár akkor még nem tudtam, hogy ez valóban az, amire már több hónapja várok, ezért kértem Isten, hogy adjon igét, amellyel megerősíti, hogy valóban az övé vagyok.
Napokon belül elém került egy kártya, amire az volt írva: „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” Ami még, drága megtapasztalásom volt, hogy ezt a vasárnapot követően körülbelül két hétig olyan örömöm volt, hogy szinte az egész világot keblemre tudtam volna ölelni. Akiket sokszor nehezen tudtam elviselni, még azok iránt is olyan szeretetet éreztem, hogy ezen még magam is csodálkoztam.
Mindezekre visszaemlékezve ma is azt tudom elmondani: Hatalmasan cselekedett velem az ÚR, azért örvendezem!

                                Elekné Szoboszlai Réka

„Ne félj, mert megváltottalak…”

Karácsonyhoz közeledvén különösen jól esik visszaemlékeznem arra, hogyan született meg bennem Jézus Krisztus 5 évvel ezelőtt, akkor kezdődött el számomra a valódi Élet.

Kislány koromban sokat foglalkoztatott a mennyország és a pokol gondolata. A templomban azt hallottam, hogy mindkét hely létezik, és az ember halála után vagy ide, vagy oda kerül. Természetesen féltem a pokoltól és a mennyországba szerettem volna kerülni.

Alapvetően jó gyereknek tartottam magam: szorgalmasan tanultam, szüleimnek szót fogadtam. Mégsem éreztem biztosítva az életemet. Annyit sejtettem, hogy az üdvösséghez több kell. Körülbelül 10 éves lehettem, amikor megkérdeztem Tiszteletes Nőt, hogyan kerülhetek a mennybe. Bár akkor a választ nem értettem, mégis megjegyeztem magamnak egy életre: „Hinni kell Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban”.

Időközben középiskolás lettem. Ezekben az években tele voltam kétséggel, szorongással, gátlásokkal. Kiegyensúlyozott életre vágytam. Kerestem a megoldást, így rajongtam a „világboldogító”, humánus gondolatokért, kipróbáltam a jógát, és bár emellett templomba is jártam, a békességet nem találtam. Figyeltem osztálytársaimat, hogyan élnek, ők elégedettek-e az életükkel. Olyan ember nem volt, akivel cseréltem volna, de egy-két dologban irigykedtem rájuk. Látszólag sikeresek és boldogok voltak. Ugyanakkor láttam a bűneiket is. Meg voltam győződve, hogy én sosem követném el azokat (intrikák, párkapcsolati bonyodalmak stb.). Ilyenkor megnyugodtam, hogy lám, jobb ember vagyok tőlük.

Ekkor már rendszeresen olvastam a Szentírást, melyben sok történet a hittanórákról ismerősek voltak, de többségüket nem értettem. Mindennap kiírtam magamnak egy igét egy kis kartonlapra, melyet vittem magammal az iskolába. Ott volt a tolltartómban, napközben elővettem, és nézegettem. Sokszor segített, ha rossz kedvű voltam, ha féltem egy-egy felelés előtt. Magabiztosabb lettem, hogy „elkezdtem hinni”. Azt gondoltam, ennyi elég, ezentúl boldog és kiegyensúlyozott leszek.

Az érettségit követő nyáron eljutottam egy keresztyén táborba, ahol nagy hatást tettek rám a személyes bizonyságtételek. Különösen megragadott egy tőlem alig pár évvel idősebb lány bizonyságtétele: csendesen, de határozottan és boldogan számolt be, hogy élete révbe ért, mert már nem terheli lelkét bűn és adósság, azokat letette Jézus Krisztus elé, Aki megbocsátott neki.

A bizonyságtétel után egyetlen vágy volt a szívemben: én is ezt a békességet akarom, tudtam, minden más hamis. Az alkalom után kaptunk egy percet, hogy imádkozzunk magunkban. Tudtam már, mit kell kérnem az Úrtól.

Hetek teltek el, és az én szívem egyre jobban megterhelődött. Nem voltam már olyan magabiztos és ítélkező, mint korábban. Akkor már nem mások bűneit láttam, hanem egyre inkább csalódtam magamban. Amely dolgokban annak idején megítéltem a világot, és azt gondoltam, én olyanokat soha nem tennék, ugyanúgy elkövettem. Nem volt immár semmi mentségem, csak az ítélet várása. Roskadva borultam az Úrhoz: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”

Az egyik ilyen kétségbeesett imádságom után a következő igét olvastam: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Ézsaiás 1:18). Teljesen megdöbbentem. Magam sem fejezhettem volna ki jobban, milyennek éreztem magam, a bűneimet valóban skarlátpirosnak láttam. De micsoda vigasztalás volt benne! Mert az is benne van az igében, hogy nem kell így maradnom. Ha tisztulni akarok, menjek az Úrhoz, és hófehér leszek.

Az Úr nem váratott sokáig. Pár nappal később megint megdöbbentett, amit olvastam: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy.” (Ézsaiás 43:1). Reggel olvastam ezt az igét, és bár tisztában voltam vele, hogy ezeknek a szavaknak nagy jelentőségük van, napközben elfelejtkeztem róluk. Este viszont az egyik falubeli hívő néni meghívott engem és még két barátnőmet magához. Eljöttek hozzá a rokonai is, egy fiatal házaspár három gyermekükkel, akik már hívők voltak. Megismerkedtünk a családdal. A velük való beszélgetés döntő jelentőségű volt a megtérésemben, nem cipeltem már tovább bűntudatomat, skarlátpiros vétkeimet, hanem imádságban letettem azokat Krisztus elé. Mintha mázsás tehertől szabadultam volna. Ekkor eszembe jutott a reggeli ige. Tudtam már, hogy megkaptam azt a békességet, amire annyira vágytam, és az Úr megtisztított minden szennytől.

„És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (János 10:28)

Pásztor Andrea

Bizonyságtétel

„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti...” (Máté 6:24)

Református szülők gyermekeként születtem Tivadaron 1958-ban. Szüleim templomba járó, vallásos emberek, így minket, gyermekeket is így neveltek: templomba járattak, konfirmáltattak, imádkozni tanítottak, hitre neveltek. A hitéletemet gyermekkoromban két lelkész is segítette, akik nagy hatással voltak rám. Teljes szívemmel hittem az Istent, akihez imádkoztam, főleg, ha bajban voltam, vagy ha szükségem volt valamire, és kértem Tőle.

Gyermekeimet én is, ahogy engem a szüleim, vallásosan, hitre neveltem. Tanítottam őket imádkozni, a Bibliából történeteket olvastam, együtt jártunk templomba.

A hitemet megtartottam felnőtt koromban is, minden vasárnap templomba mentem, imádkoztam, a Bibliát is olvasgattam. Úgy éreztem, a hitéletemben minden rendben van, Isten előtt tökéletes vagyok, hisz még presbiternek is megválasztottak. Az Úr azonban nem így látta, és elküldte az Ő Szent Lelkét, aki elkezdett munkálkodni a gyülekezeten belül és az én életemben.

2001-ben a bibliaóra keretében indult el egy éneklési vágy a tagok részéről, és mivel szociális gondozóként dolgozom a faluban, az összejövetel szervezésében segítettem. 2002 nyarán a nagyvarsányi református egyháztól meghívó érkezett egy egyhetes evangélizációra. Egy Tivadaron élő, nyugdíjas lelkész élő hitű, özvegy felesége buzdított és bátorított, hogy menjek. Úgy indultam el, hogy én a vallás terén mindent tudok, a Bibliát ismerem, hívő életet élek, kirívó bűnöm nincs, nagyon sok újat nem tudnak mondani, de azért biztos tanulok valamit.

Délelőtt bibliaismeret-óra volt, és úgy terveztem, hogy este, az igehirdetés után hazajövök. Már az első délelőtti órán kiderült, milyen sokat nem tudok, és milyen rosszul látok bizonyos dolgokat. Az esti igehirdetésen keresztül a lelkész kemény szavakkal intett, ami akkor nagyon felháborított, és elutasítást váltott ki belőlem. Azt forgattam magamban, hogy másnap nem maradok ott estig, az Úr azonban ezt nem engedte. A bibliaismeret-óra után a diakónus bejelentette, hogy délután éneket fogunk tanulni, amit este az istentiszteleten el fogunk énekelni. Mivel nagyon szeretek énekelni, és az is bennem volt, hogy otthon én is megtanítom a gyülekezetemben, így ott maradtam délután is. Mire az énektanulásnak vége lett, megszólalt a hívogató harang. Már nem tudtam eljönni. A lelkészen keresztül az Úr már megint szólt hozzám, de akkor már nem indulat és elutasítás volt a szívemben, hanem félelem. A harmadik nap a bibliaismeret-órán összetörtem, mert amiben biztos voltam, most már bizonytalan lett, amit jónak tartottam, rossz lett, bibliaismeretem is csak meseszerű történetek; hiányosak és semmitmondóak voltak. Ott álltam kétségek közt, megsemmisülve. Este a lelkész így zárta le az istentiszteletet: „Aki döntött az Úr Jézus mellett, aki be a karja fogadni Őt a szívébe, aki át akarja adni az életét Neki, az jöjjön vissza, mert az Úr várja”. Azonnal döntöttem, és visszamentem. Akkor este lehetőséget adott az Úr, hogy mindent megbánjak és megvalljak Neki. Megnyitotta a szememet azokra a bűnökre is, amelyeket addig nem tartottam bűnnek és megtisztított engem. A szívembe az előző esti félelem helyett békesség, és hálaadás költözött.

Másnap a diakónus felkért, hogy erről tegyek bizonyságot ott a gyülekezet előtt. Elutasítottam, mert féltem kiállni zavarom és szégyenlőségem miatt. Ő igével bátorított: „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.”(Máté 10:32-33). Még akkor este, ott az egész gyülekezet előtt bizonyságot tettem arról, hogyan talált rám az Úr, és arról, hogy az Úr Jézust befogadtam a szívembe. Napokon belül az Úr igén keresztül meg is erősített abban, hogy gyermekévé fogadott: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésaiás 43:1)

Erről a csodáról, amit az én mennyi Atyám tett velem, otthon is, és a gyülekezetemben, a bibliaórán is beszámoltam.

Ennek már 6 éve. Hat évvel ezelőtt kaptam új életet, azóta boldogan és örömmel követem Őt, és szolgálok az Úrnak. Pál apostollal együtt én is elmondhatom: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”(Gal.2:20)

                                                                                                                                                                                                    Gacsályi Józsefné

Bizonyságtétel

      „Mert az Úrnak szemei előtt vannak mindenkinek útai, és minden ösvényeit ő rendeli.” Példabeszédek 5:21

      Református tanítócsaládban születtem Püspökladányban, a templom és az iskola árnyékában nőttem fel az 1930-as évek elején. Testvérem nem volt. Szüleimmel minden vasárnap templomba mentem. Tisztes polgári életet éltünk.

      Elemi iskoláimat a református leányiskolában végeztem, majd a helybeli polgáriban. Vallásos élményeim adva voltak, melyeket nagy odafigyeléssel fogadtam. A konfirmációs vizsgám mély lelki hatást jelentett számomra, áldásvétel közben hullottak a könnyeim.

      Azután jött a II. világháború, a front borzalmait szüleimmel együtt éltük át. Kétszer történt, hogy a „véletlennek” köszönhettem életben maradásomat. Pár év múlva vált világossá előttem, hogy Isten védő keze mentett meg a haláltól.

      Majd a debreceni Dóczy Tanítóképzőben tanultam, és ott szereztem tanítói oklevelet. 1949. április 19-én az iskolában „csendes nap” volt, melyen evangélizációs igehirdetést hallottunk: János evangéliuma 11:25-26,43 versei alapján Lázár feltámasztásának történetét. A „Lázár, jöjj ki!” felszólítás nekem szóló üzenet volt. Behelyettesítettem a magam nevét Lázár helyére. Mennem kellett a lelki halál állapotából az életre. Rövid, hangos imádsággal adtam át életemet Jézusnak az alkalom végén.

      Volt két osztálytársam, akik már az Úrral jártak. Ők közrefogtak, gyámolítottak, mint egy újszülöttet. Így vette kezdetét az új életem.

      Áldott alkalmak adódtak iskolás éveim alatt a bizonyságtételekre. Ezek közül csak egyet említek. A képesítő vizsgán történt. Karácsony Sándor, a neves, hívő professzor volt az elnökünk. Első vizsgánk hit- és erkölcstanból volt. A Szentírás egyik tanítását kellett elmondanom. A professzor úr azt kérdezte a válaszom után: „Hiszi is, amit szépen elmondott?” Nagy örömmel tettem bizonyságot hitre jutásomról.

      Kerestem az alkalmakat és a testvéreket. Az Úr megadta mindkettőt. Két tanárnő testvérrel alkottunk szoros közösséget, így rendszeressé vált a közös bibliaolvasásunk, imaalkalmaink, sőt a fizetésünk tizedét is összetéve az Úr irányítása alá adtuk.

      Tanári munkámat otthon kezdhettem el. Az istentiszteleteket is látogattam úgy, mint eddig.

      Az egyházhoz egy új segédlelkész került. Megismerkedésünk után bizonyságtételéből és szolgálataiból is láttam, hogy ő is az Úr megváltott gyermeke. Vonzalmat éreztünk egymás iránt, de erről nem esett szó közöttünk. Az Igéhez fordulva kértem útmutatást Istentől. Akkor kaptam válaszként: „ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jőni, nem marad el!” Habakuk próféta könyve 2:3. Az Úr beváltotta ígéretét, és összeházasodtunk.

      Esküvőnket követően férjemet a szomszéd községbe, engem szintén máshová helyeztek, ezzel is megnehezítették helyzetünket.

      1956-ban az országban kialakult és végbement politikai katalízis megpróbáltatások sorát hozta életünkbe. Isten gondoskodó szeretete azonban őrködött felettünk. Ilyen körülmények között született meg fiúgyermekünk.

            Majd férjem parókus lelkész lett, és engem is odahelyeztek. Nem sokáig tartott zavartalan életünk, mert engem bizonyságtevő, hívő életvitelem miatt tanári állásomból elbocsátottak, és férjemet is új szolgálati helyre tanácsolták. A hányattatás következménye – többek között – az lett, hogy második gyermekünket jóval születése előtt elveszítettem. Mégis hálás szívvel emlékszem, hogy a gyülekezetünk hívő közössége sokat nyújtott nekünk együttérző szeretetéből.

            Közben állásomba – a fennálló törvények alapján – kénytelenek voltak visszahelyezni.

            Életem meghatározó tényezője volt évtizedeken keresztül 36 év tanári munkája. Ezeket az időket értékelve egyik énekünk két sora jut az eszembe: „Sok baj között erőd volt és örömöd, szárnyával takarva védett.”

            Hét iskolában tanítottam, mindenütt fenntartással fogadtak, mert papné voltam. Ötvözni kellett a kor szellemét és követelményrendszerét úgy, hogy lelkiismeretem és hitem ne csorbuljon. Naponta vittem munkámat és ügyeimet az Úr elé. Ő adott tanácsot, Ő igazított el mindenben. Ha nem az Úr útmutatásai szerint cselekedtünk, kemény fenyítést kaptunk Istentől.

            Életünket Urunk egy fiúgyermekkel áldotta meg. Bőven kaptunk azonban nagyszülői ajándékot, egy fiú és három leány unokát. Ők nagy örömöt adtak számunkra, öregedő életünk fénysugarai lettek.

            Hajdú-Biharban születtünk, Isten Beregbe vezérelt bennünket. Itt, Tivadarban, a Tiszaháton éltük nyugdíjas korunk boldog éveit. Férjemmel közösen vittük naponkénti imádságunkban életünket és minden dolgainkat Isten elé.

            2000-ben férjem hirtelen halála után özvegységemben lelki kapaszkodóm továbbra is az Ige, és a szolgálatok maradtak.

            A tivadari hívő közösségben testvérekre találtam. Az alkalmakon elmélyült, világos igemagyarázatok hangzanak el. Egymás hite által épülünk. Nem érzem magamat egyedül. Naponként tapasztalom, amit egyik énekünk is mond: „Vélünk az Úr, s mi ővele, végtelen az Ő ereje, győzelmet kell aratnunk.”

Szabó Gyuláné

Ház az élő vízhez 

A község központjában, egyházi területen áll egy korszerű épület, egy református üdülő, melynek neve: „Ház az élő vízhez”. Funkciója tehát elsősorban vendégek fogadása, bárhonnan és bármilyen vallásúak is az ide érkezők.

Mivel a terület a tivadari egyház tulajdona, a gyülekezet is használhatja az épület bizonyos helyiségeit.

Télen itt tartjuk a vasárnapi istentiszteleteket, egy kisebb szobában pedig – mely egyben lelkipásztori szoba is – hetente két alkalommal (szerdán 14 órától és pénteken 19 órától) bibliaórára gyűlünk össze.

Az üdülő neve jelképes.

Egyrészt szállást, pihenést nyújt a Tisza-partra érkező vendégeknek.

Másrészt a Szentírásra utaló kifejezést is takar az „élő víz” megnevezés.

A Bibliában így olvashatjuk egy helyen Jézus Krisztus szavait: „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Lélekről, a melyet veendők valának az ő benne hívők.” (János evangéliuma 7:37-38).

Egy másik helyen pedig a következő történet van megírva: „Ott vala pedig a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leüle a forráshoz… Jöve egy samáriabeli asszony vizet meríteni; monda néki Jézus: Adj innom!... Monda azért néki a samáriai asszony: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal. Felele Jézus és monda néki: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet… Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne!” (János evangéliuma 4:6-14)

Ezt az élő vizet – Jézus beszédét – hallgathatják és ihatják alkalomról alkalomra mindazok, akik itt résztvevői az istentiszteleteknek és a bibliaóráknak.

Jelenlegi hitéletünk 

A Tivadari Református Gyülekezet életében az elmúlt hat esztendő jelentős változást hozott. A templomban évek óta, hétről-hétre hallgatott evangélium, mint a jó földbe hullott igemag, ekkor kezdett kikelni. Nem hiába énekeljük úrvacsoravétel alatt a 438. számú éneket: „Szállj le most mennyből, életnek Kenyere,/ Tápláld lelkünket az örök életre!/ Tudjuk, aki e kenyérből eszik, soha örökké meg nem éhezik./ Életnek vize, nyiss magadnak útat,/ A szomjú hívek keresik e kútat,/ Szolgáltasd ingyen az italokat,/ Oltsd el végképen szomjúságunkat.” (6. vsz.).

A gyülekezet női tagjai körében ugyanis 2001-ben közös éneklési vágy indult el. Így meghatározott időpontban, hetente egyszer összejöttünk. Mivel az akkori parókia rossz állapotban volt, az új pedig még nem készült el, a kultúrház egyik termében nyílt erre lehetőség.

Miután 2002-ben felépült a Ház az élő vízhez nevű épület, kaptunk a létesítményben egy helyiséget, ahol jelenleg is tartjuk az összejöveteleket.

A használatban lévő énekeskönyv ismert énekeit gyakoroltuk minden héten, majd vágy ébredt az Isten igéje után. Elkezdtünk felolvasni a Bibliából, majd ki-ki hozzáfűzhette gondolatait. Az alkalmakat hangos, egyenkénti imával zártuk.

Az összejöveteleket ezután bibliaórának nevezték, és a lelkésznőnk állt az élére. Csodával határos módon ezek az alkalmak immár hat éve rendszeresen működnek, folyamatosan, minden pénteken megtartjuk. A kezdetből kiindulva a résztvevők száma és lelkesedése egyre inkább növekedett.

2002-ben a nagyvarsányi református egyháztól meghívás érkezett egy egyhetes evangelizációs alkalomra, amelyre az egyik gyülekezeti tag el is ment. Ezen az alkalmon döntött az Úr mellett, a Krisztusban új életre jutott. Hazajövetele után – az első szeretet tüzében – beszámolt a közösségben is megtéréséről. Bizonyságtétele nem tért vissza üresen, ahogyan az egyik idős asszony bizonyságtétele sem, aki még az első alkalmak egyikén számolt be fiatalkori megtéréséről.

A templomi igehirdetések alkalmával is élő ige szól. Egy évtizedek óta beteg asszony is meghallotta az Úr hangját az Igéből. Jézus Krisztus kérdésére – melyet a Bethesda tavánál tett fel a 38 éve beteg embernek (János evangéliuma 5,1-16) –, hogy „Akarsz-é meggyógyulni?” (5:6), a szívében igennel válaszolt.

Hamarosan pár fiatal is elkezdett járni, akik egymás után jutottak Krisztusban új életre.

Egyikőjüket egy református táborban (Bodajk-Csillagpont, 2003) hallott bizonyságtétel érintett meg. A másikat szintén az egyik templomi igehirdetés szólított meg. Akkor a Jelenések könyvének 3. részéből volt az Ige felolvasva. „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév.” (3:15). A harmadikat egy pünkösdi úrvacsora alkalmával törte össze az Úr kegyelmének hirdetésével.

Beteljesedett rajtuk az Írás: Jézus Krisztus mondta: „a ki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” (János evangéliuma 6:36)

Nekik is – a hívő élet megélése kapcsán – korukhoz kötött problémáik adódtak, részükre külön ifjúsági alkalmakra volt szükség. Idővel bekapcsolódtak a bibliaórai szolgálatokba.

A bibliaórák egyre inkább elmélyültek és áldásosak lettek előbbre jutván az Ige tanításában, lelkeket formáló erejében, melyeket énekléssel kezdünk. A Bibliából egy-egy igerész felolvasása után hozzászólások, személyes bizonyságtételek következnek. Isten igéje szerint azok számolhatnak be hitbeli megtapasztalásaikról „a kiknél a Jézus bizonyságtétele van” (Jelenések könyve 19:10b)

„Valljátok meg bűneiteket egymásnak, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jakab levele 5:16)

Tehát az Ige alapján és szellemében folynak a bibliaórai összejövetelek. Középpontban az Úr Jézus Krisztus és az írott Ige áll.

Tivadaron – kedvelt üdülőfalu lévén – gyakran szerveznek egyházi táborokat (lsd. Ház az élő vízhez). Az ide érkező igeszolgálók többször tartottak a templomban reggeli és esti áhítatokat, ahová természetesen bárki elmehetett, így a gyülekezet is épülhetett a szolgálatokból.

A bibliaórai közösség igyekszik szolgáló életet élni mind a falu, mind más hasznos ügy számára.

• Temetések alkalmával a sírbatétel és a hantolás alatt egy-egy temetési éneket éneklünk.

• A Lepramissziótól kért és kapott pamutból fáslikötés kezdődött, valamint pénzadománnyal is segítjük a misszió munkáját.

• A közösségben a betegek látogatása, otthonaikban tartott bibliaórai szolgálat végzése folyamatos.

• A község ünnepi rendezvényein (anyák napja, idősek napja) szavalatokkal, irodalmi és evangéliumi műsoranyaggal vett részt.

• A konfirmálás előkészítésére az általános iskolásoknak gyermekbibliaórát tartunk, mely júliusban és augusztusban szünetel. Ezeken az alkalmakon egy-egy bibliai történetet beszélünk meg a gyerekekkel, havonta egyszer pedig kézműves-foglalkozást tartunk.

A fiatal bibliakörösök a nyári hónapokban keresztyén üdülési heteken (Pányok, Zempléni-hegység, Bérea Alapítvány) vesznek részt, ahonnan hitükben megerősödve, lelki élményekben gazdagodva tértek haza, és szolgálataikkal frissítették az itthoni közösséget.

Kettő közülük 2006 nyarán az Úrtól rendelt társat kapott. Hazajöveteleik alkalmával férjeikkel együtt látogatják bibliaóráinkat, igeszolgálataikkal gazdagítják közösségünket.

Alkalmaink, elérhetőségek

Vasárnapi istentiszteletek:

Ideje: 11 óra.

Helye: templom, a téli hónapokban a „Ház az élő vízhez” épületben.

Bibliaórák:

Péntek

Ideje:   • nyári időszámításkor 19 óra

   • téli időszámításkor 18 óra

Helye: „Ház az élő vízhez” épület gyülekezeti terme.

Szerda

Ideje: 14 óra.

Helye: „Ház az élő vízhez” épület gyülekezeti terme.

Elérhetőségek:

• Lelkipásztor:

Hézser Enikő Judit

4842 Gulács, Rákóczi u.

Tel.: 0645/708-692

• Gondnok:

                4921 Tivadar Petőfi u. 51.

                Tel.: 06 30 9058 294